anyalélek-nagycsalád

...de nem vagyok...

Be kell vallanom valamit. Nagyon lusta lettem mostanában. Óh és még hazudok is. Nem is mostanában. Mióta megszületett a most egyévesem. Annyi mindent elterveztem:

Lakberendezek, szépen dekorálom a szobákat évszaknak megfelelően, telepakolom a házat gyönyörű virágokkal, a kert is tele lesz virágágyásokkal. Közben minden nap finom és tápláló ebédet főzök a családnak. Minden nap minimum 2 óra hosszát viszem ki sétálni a kicsit. Reggel türelmesen elviszem a nagyobbat oviba, foglalkozok vele, amikor délután hazajön, mindenféle kreatív játékot találok ki neki. Hétvégente kirándul a család, mert pénteken előre főzök; vidáman telnek a mindennapjaink. Mindeközben végre belefogok a nagy vállalkozásomba, amit már régen kiötöltem és mire a harmadik gyerkőc is oviskorú lesz, nem fogok rászorulni, hogy visszamenjek dolgozni, hiszen a saját magam ura leszek.

Fotó forrása: http://keresztenycsalad.blog.hu/2015/03/07/ne_akarj_tokeletes_anya_lenni

Aha, persze...

Egy darabig működött is. Mindenbe belefogtam, amit elterveztem. De persze minden csak múló fellángolás volt.

Lakberendeztem, minden limlommal, mert lefesteni, felújítani már lusta voltam. Szépen dekoráltam a szobákat évszaknak megfelelően, ami annyit jelent, hogy karácsonykor volt karácsonyfánk. Telepakoltam a házat gyönyörű virágokkal, aztán elfelejtettem öntözni őket. A kert is tele lett virágágyásokkal, de mindent rossz helyre ültettem, vagy rosszkor, így a fele sem virágzott. Közben néha nap finom és tápláló ebédet főzök a családnak, de többnyire inkább megrendelem a város éppen legszimpatikusabb menüjét. Minden másnap biztosan kiviszem sétálni a kicsit. Reggel elviszem a nagyobbat oviba, de a türelmemet inkább ne firtassuk... Foglalkozok vele, amikor délután hazajön: megkérdezem mi volt az ebéd, majd bekapcsolom neki a tévét. Hétvégente kirándul a család egy része: vagy én a boltba, vagy a férjem anyóshoz a nagyobb gyerekkel, hogy én addig is pihenjek. Unalmasan telnek a mindennapjaink. Mindeközben végre belefogtam a nagy vállalkozásomba, amit már régen kiötöltem, de két hónap után fel is adtam és bejelentettem a szüneteltetést.

Úgyhogy jelenleg a fenti kép helyett, valahogy így tudom elképzelni a jövőmet:

Fotó forrása: http://2.bp.blogspot.com/-T7rGbL38_qg/UPkCm6rkbSI/AAAAAAAADpw/1p8m02KY6y8/s1600/k%C3%A9pecske.jpg

Most eljutottam odáig, hogy ennek véget kell vetnem. Ez így nem helyes. Nem így akartam, nem is így akarom.

Miért írtam le ezt Neked? Mert Te, aki elolvastad idáig és nem csuktad be az oldalt az első mondat után, ugyanígy érzel. Tudom. Lehet, hogy Te is még pizsamában ülsz és éppen a telefonon a facebookot görgetve jutottál el a cikkemig.

Nem baj! Nehogy itthagy! Én nem ítéllek el emiatt.

Nem így képzeltük, ugye? Annyira más az elsőt várni. Annyira más képet mutatnak az idióta reklámok az anyaságról. A tévében minden anya tipptopp, a hófehér otthona ragyog a tisztaságtól és türelmesen, jókedvűen játszik a gyerekeivel, miközben a szomszédlegényre a rolót is ráhúzza, amikor apa hazaér a finom salátáért, amit ebédre készített.

Csak amikor túl vagyunk az első nehézségeken, akkor jövünk rá, hogy a valóság az nagyon más. Ettől a döbbenettől viszont hajlamosak vagyunk lefagyni és többé inkább tudomást sem venni semmiről, sem a külvilágról, sem arról, ami körülvesz minket.

Kelj fel!

Igen, most itt az idő, hogy változtassunk. Én is. Sőt, én fogom elkezdeni, jó?

Először is elpakolom a nappaliból a játékok tömkelegét, amelyek borítják a padlót és csak egy jól kijárt ösvényen keresztül lehet átjutni rajtuk. Ennek ma vége.

Elég is mára ennyi, mert nem akarok megint gyorsan, hirtelen belevágni. Kis céljaim lesznek, mindennapra valami apró kis lépcsőfok, ami ad egy kis diadalérzést.

Felkelek, tudom, mert muszáj. De kell a bátorítás, úgyhogy rúgj seggbe légyszíves! :)

Jövök majd a folytatással, hogy haladok (-e, vagy nem). De írj Te is, írd le mik a napi céljaid. Magadnak. Kezdjünk el együtt szuperanyává vállni ;)

Fotó forrása: pinterest

Egy kismama kerekedő pocakját mindenki észreveszi és sajnos mindenkinek van véleménye is róla. Pláne kishazánkban még van is ehhez egy olyan mentalitása az embereknek, hogy nem rejtik véka alá véleményüket sőt mi több, nem is gondolkoznak, mielőtt megszólalnának.

Most, hogy újra növekszik a pocakom, megint csak észrevettem, hogy egyre több idegen ember szeretne velem társalgásba elegyedni. Bárhol, bármikor. A postán, a boltban, az utcán, az orvosnál, akárhol. Egy pocak olyan az embereknek, mint egy céltábla. Hirtelen lehet miről beszélni.

Összegyűjtöttem pár kedvencemet, amit az előző kettő és a mostani terhességem során kaptam.

Te terhes vagy? Hálistennek, már azt hittem valami bajod van... /Aha, köszi...végülis van bajom bőven.../

Véletlen volt, vagy terveztétek?    /Imádom ezt a közvetlenséget. Komolyan akkor lepődtem meg, mikor a saját anyám is megkérdezte legutóbb, hogy "ugye véletlen volt?"./

Úristen, szegényem. Gyermeket vállalni a mai világban!!! Mégis, hogy merik ezt? /Ezen a ponton csak lestem a vénembert és hangosan elköszöntem. Mégis mit gondol az ilyen? Elkezdek vele dumcsizni arról, milyen szar világban élünk?/

Mi lesz? Lány? AAAAAAAAAAAAAAA, az KIZÁRT! Ilyen pocakból biztos, hogy fiú lesz. /Bírom az ilyen röntgenszemű x-meneket :D/

És mikor szül?   /Még a saját rokonaimnak sem mondtam meg soha a pontos dátumot. Egyszerűen azért, mert nem szeretném, hogy ha két nap túlhordás után folyton csöngjön a telefonom a másik kedvenc mondatommal:

Na, egyben vagy még??? /Nem, ezt SOHA NE kérdezd meg egy kismamától!/

Hogy fogják hívni? Jajj, ne is mondja, ezek a mai nevek, amiket adnak a szülők. Hogyis fogják hívni, mit mondott? Ja, ez szép név... /Köszi.../

Hány hónapos? Tényleg? Többnek/kevesebbnek néz ki. /Röntgenszemű x-men 2./

Mennyit hízott? /KÖZÖD ?????/

Óh, a szomszédom menyének az unokahuga is most szült és képzelje, hogy járt... /Bla-bla-bla-bla...Ezen a ponton, fogd be a füled! Nem tudom, honnan gondolja bárki is, hogy szülés előtt kiváncsi vagyok akárkinek a rémtörténetére./

És az apuka mit szólt? /He? Mit szólna???? Együtt csináltuk, örül../

Amikor megszületik, akkor sem lesz könnyebb. Kisgyerekes anyukákat is szeretnek megszólítani. Csak bónuszként írom le a favoritot:

Egy apától vannak? Annyira különbözőek! /Ne buktass le, légyszi...:D/

Nektek volt hasonló tapasztalat? Írjátok le! ;)

Fotó forrása: pixabay.com

Van egy visszatérő mantrám, amit olyankor veszek elő, amikor nem hiszem, hogy valamit meg bírok csinálni:

"Ha mama is megcsinálta, én is képes vagyok rá!"

Nem is olyan régen, először akkor gondoltam erre, amikor először készültem szülni. Az elsőnél, aminél mindenki be van parázva...Vajon fájni fog? Ki bírom? Belehalok? Képtelen vagyok megcsinálni.

Gondolom nem csak nekem jártak ilyen gondolatok a fejemben. De akkor belegondoltam, hogy régen nagyanyáink sokszor otthon egyedül is megszültek, max. egy bába segített, ha odaért a szomszéd faluból. Mi meg itt parázunk, hogy úristen, beérünk-e a kórházba, elérjük-e az orvost. Első fájásra visítunk az epidurálért. Bezzeg mamáéknak még nem volt nemhogy epidurál, de semmilyen fájdalomcsillapító. Volt ellenben hatalmas akaraterejük!

Nem csak ezért voltak HŐSNŐK.

Úgy nevelték, látták el  a sokszor háromnál több gyereket, hogy közben mindig minden rendben volt. A ház tiszta volt, a kert gyommentes, a jószág szépen ellátva már hajnalban, az ebéd megfőzve déli harangszóra, de közben arra is volt gondjuk, hogy a szomszédasszonynak segítsenek rétest nyújtani. A férjüket éppúgy ellátták minden nap tiszta, vasalt inggel, mint az iskolás gyerekeket. Az előkertben szép sorban virágoztak a temetőre való virágok, és ha már itt tartunk a legutolsó sorban rokon ángyinéni sírját is olyan rendben tartották, mintha nem is a végső fekhelye lenne szegénynek. A gyümölcsök mindig időben voltak leszedve és berakva télire, a szezonalitás szerint főztek és pontosan tudták dekára, hogy miből mennyi van még a kamrában.

Mi volt a legfőbb tulajdonságuk, ami ma hiányzik belőlünk?

Tudtak kérni és adni!

Mit? Segítséget!

Aktívan működött a komatálazás, egyértelmű volt, hogyha a faluban valaki szült, az a gyermekágyas hat hétre el van látva étellel, hiszen be volt osztva mikor ki látogatja meg egy kis házijóval. Ha lagzira került a sor a környék összes sütőjét összehordták egy portára és együtt készültek egy hétig. Tudták, hogy ki beteg, ki fekszik kórházban, akit akkor is meglátogattak, ha egyébként nem is voltak annyira jóban. Érezték, tudták, hogy kinek, mikor, milyen segítség kell!

És kérni sem szégyeltek. Ha elfogyott a tojás, nem a boltba indultak (ami lehet nyitva sem volt), hanem kértek a szomszédasszonytól. Ha dolguk volt, a gyerekeket küldték máshoz, nem volt probléma. Tudták, hogy jó helyen vannak, enni kapnak, mindenki úgy kezelte a másét is, mintha a sajátja lenne.

Szóval más volt...

És persze, nem is kell visszamennünk az őskorba, nem is tudnánk, hiszen mi erre képtelenek lennénk már. Belőlünk ez a dolgos mindent-tanni-akarás kihalt. Túl kényelmes világban élünk.

Mégis mire jó, ha néha emlékezünk a gyerekkorunkra és eszünkbe jut nagyanyánk, akinek a kapálástól görbült meg a háta és nem a telefonnyomkodástól, mint nekünk?

Motivációt ad. Bátorítást meríthetünk belőle a nehéz helyzetekben.

Például, amikor éppen az első szüléshez készülsz. Vagy, amikor azon sírsz (sírtam én is megint karácsonykor), hogy nem sikerült megint összespórolni egy mosogatógépre, pedig mennyivel könnyebb lenne az élet. Amikor úgy érzed nincs kedved huszadszor is elpakolni ugyanazt a játékdobozt. Amikor egyszerűen nincs kedved továbblépni.

Meríts erőt ezekből a munkában megráncosodott kezekből!

Fotó forrása: pixabay.com