Van egy visszatérő mantrám, amit olyankor veszek elő, amikor nem hiszem, hogy valamit meg bírok csinálni:

"Ha mama is megcsinálta, én is képes vagyok rá!"

Nem is olyan régen, először akkor gondoltam erre, amikor először készültem szülni. Az elsőnél, aminél mindenki be van parázva...Vajon fájni fog? Ki bírom? Belehalok? Képtelen vagyok megcsinálni.

Gondolom nem csak nekem jártak ilyen gondolatok a fejemben. De akkor belegondoltam, hogy régen nagyanyáink sokszor otthon egyedül is megszültek, max. egy bába segített, ha odaért a szomszéd faluból. Mi meg itt parázunk, hogy úristen, beérünk-e a kórházba, elérjük-e az orvost. Első fájásra visítunk az epidurálért. Bezzeg mamáéknak még nem volt nemhogy epidurál, de semmilyen fájdalomcsillapító. Volt ellenben hatalmas akaraterejük!

Nem csak ezért voltak HŐSNŐK.

Úgy nevelték, látták el  a sokszor háromnál több gyereket, hogy közben mindig minden rendben volt. A ház tiszta volt, a kert gyommentes, a jószág szépen ellátva már hajnalban, az ebéd megfőzve déli harangszóra, de közben arra is volt gondjuk, hogy a szomszédasszonynak segítsenek rétest nyújtani. A férjüket éppúgy ellátták minden nap tiszta, vasalt inggel, mint az iskolás gyerekeket. Az előkertben szép sorban virágoztak a temetőre való virágok, és ha már itt tartunk a legutolsó sorban rokon ángyinéni sírját is olyan rendben tartották, mintha nem is a végső fekhelye lenne szegénynek. A gyümölcsök mindig időben voltak leszedve és berakva télire, a szezonalitás szerint főztek és pontosan tudták dekára, hogy miből mennyi van még a kamrában.

Mi volt a legfőbb tulajdonságuk, ami ma hiányzik belőlünk?

Tudtak kérni és adni!

Mit? Segítséget!

Aktívan működött a komatálazás, egyértelmű volt, hogyha a faluban valaki szült, az a gyermekágyas hat hétre el van látva étellel, hiszen be volt osztva mikor ki látogatja meg egy kis házijóval. Ha lagzira került a sor a környék összes sütőjét összehordták egy portára és együtt készültek egy hétig. Tudták, hogy ki beteg, ki fekszik kórházban, akit akkor is meglátogattak, ha egyébként nem is voltak annyira jóban. Érezték, tudták, hogy kinek, mikor, milyen segítség kell!

És kérni sem szégyeltek. Ha elfogyott a tojás, nem a boltba indultak (ami lehet nyitva sem volt), hanem kértek a szomszédasszonytól. Ha dolguk volt, a gyerekeket küldték máshoz, nem volt probléma. Tudták, hogy jó helyen vannak, enni kapnak, mindenki úgy kezelte a másét is, mintha a sajátja lenne.

Szóval más volt...

És persze, nem is kell visszamennünk az őskorba, nem is tudnánk, hiszen mi erre képtelenek lennénk már. Belőlünk ez a dolgos mindent-tanni-akarás kihalt. Túl kényelmes világban élünk.

Mégis mire jó, ha néha emlékezünk a gyerekkorunkra és eszünkbe jut nagyanyánk, akinek a kapálástól görbült meg a háta és nem a telefonnyomkodástól, mint nekünk?

Motivációt ad. Bátorítást meríthetünk belőle a nehéz helyzetekben.

Például, amikor éppen az első szüléshez készülsz. Vagy, amikor azon sírsz (sírtam én is megint karácsonykor), hogy nem sikerült megint összespórolni egy mosogatógépre, pedig mennyivel könnyebb lenne az élet. Amikor úgy érzed nincs kedved huszadszor is elpakolni ugyanazt a játékdobozt. Amikor egyszerűen nincs kedved továbblépni.

Meríts erőt ezekből a munkában megráncosodott kezekből!

Fotó forrása: pixabay.com